Drága Olvasóim!
Úgy gondolom, sokatoknak nagy meglepetést fog okozni már maga az első rész is. Jól gondolom? Nos, ez csak a fejezet elolvasása után derül ki számotokra, mindenesetre ne felejtsetek el kommentet írni, hogy én is tudhassam, valóban jól gondoltam-e .
Millió Puszii
Úgy gondolom, sokatoknak nagy meglepetést fog okozni már maga az első rész is. Jól gondolom? Nos, ez csak a fejezet elolvasása után derül ki számotokra, mindenesetre ne felejtsetek el kommentet írni, hogy én is tudhassam, valóban jól gondoltam-e .
Millió Puszii
Csajsziii
Hunyorogva nézek körbe a szobába, eltakarva kezemmel a szemembe kerülő
napsugarakat.
Óvatosan arrébb rakom az engem ölelő kart és mélyet szippantok a férfi bódító illatából, miközben kimászok a hatalmas francia ágyból és a terasz felé veszem az irányt.
A fa parketta halkan recseg a lábaim alatt, mégsem zavar, szeretem ezt a hangot. Olyan… otthonos. Megnyugtat.
Lassú mozdulatokkal haladok, érezni akarom a napsugarak melegét és kiélvezni a látványt, amit már két éve nem tudok megunni.
A hófehérre festett, fából készült teraszajtót kitárom és a teraszra lépve, lábam hideg járólappal érintkezik. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy a gyönyörűen megmunkált kovácsoltvas korlátnak dőlve bámuljam azt a csodát, ami elém tárul. Dombos táj, rét, és amit legutoljára belátni, az egy nagy erdő, telis tele fenyőkkel.
Mindig is ilyen kilátásról álmodtam. Mindig is ilyen házról álmodtam. Bár nem így. Azt hiszem nem így képzeltem el a jelenemet. Realistaként mégsem bánom, hogy így alakult. Voltaképpen elégedett vagyok az életemmel. Nagyon is. Van egy csodálatos férjem, egy gyönyörű házunk egy még gyönyörűbb helyen, nem szűkölködünk pénzhiányban, és ami a legfontosabb, jól kijövünk, boldogok vagyunk.
Nos, leszámítva egy két dolgot. Mások talán így látják az életünket. Talán esténként az álmaimban átélt tündérmesékben én is hiszek, az emberek által elképzelt álomvilágunkban. És ameddig ők a fent felsoroltakat gondolják rólunk, nyugodtak lehetünk.
Lágy tavaszi szellő fújja arcomba rakoncátlan tincseimet és kapja fel hófehér – túlméretezett – ingemet, ami pizsamaként szolgál.
- Jó reggelt, asszonyom!
A köszönésre kizökkenek gondolataimból és egy aprót biccentek az öreg hölgynek, aki épp a rózsákat rendezgeti az udvarban.
- Szép időnk van, nemde? – kérdezi kedvesen, de nem tudok rá mosolyogni. Egy igent elmormolva úgy döntök, visszafekszem az ágyba, de mikor megfordulok, egy izmos mellkasnak ütközök.
Apró termetemmel felnézek a rajtam kuncogó egyedre, majd vállon bokszolom.
- Megijesztettél.
- Nem direkt volt, sajnálom.
A barna hajú srác arcára kajla vigyor kúszik fel, tudom, hogy élvezi, ha szekálhat.
- Jó reggelt, Elisabeth! – üdvözli a férfi rekedtes hangján az öregasszonyt, miközben egy apró csókot lehel ajkaimra és magához ölel.
- Önnek is, Kyle! A reggeli már az asztalon, foglaljanak helyet.
- Nagyon kedves, köszönjük – válaszol a férfi, mire csak szemet forgatok. Szokásos. Az én mogorva stílusomat igyekszik jóvátenni. A nők nem így működnek, drága Kyle. Azzal, hogy magadba bolondítasz mindenkit, attól még engem bunkónak fognak tartani.
- Gyere drágám, harapjunk valamit – vigyorodik el a férfi, mire csak felnevetek. Elisabeth csak mosolyogva figyel minket. Valahol sajnálom, nem is tudja, mekkora vérveszteséget okoz neki a férjem nap mint nap… Talán régen utáltam volna azt nézni, hogy vámpír ember vérével táplálkozik. Elleneztem volna, ebben is biztos vagyok. Mára viszont már meg sem hat, természetessé vált.
Kylera pillantok, akinek még mindig ott virít az arcán a hatalmas mosoly. Váratlanul ér, mikor felkap a vállára és a házon végigrohanva egyenesen a konyhába cipel. Ott aztán a konyhapultra ültet, s mint aki jól végezte dolgát rám kacsint.
- Tudsz róla, hogy pehelykönnyű vagy? Egyél rendesen…- homlokát összeráncolva beszél, s közben engem, illetve a fehér ing alól kikandikáló csipke bugyimat méregeti.
Játékosan megcsapom, de igenis hízeleg, hogy akaratán kívül is eszét tudja veszteni értem.
- Mit mondana az öcséd, Kyle, ha megtudná, hogy nem csak bámulni szoktál, mint jelen esetben?
Teszem fel a kérdést, s bár én ezt humorosnak találom, Kyle kevésbé. Elkomorodik és lehúz a konyhapultról.
- Egyszeri alkalom volt. Csupán a véletlen műve…
- A véletlené? – nézek rá szemöldök ráncolva, miközben apró, cinikus mosoly ül ki arcomra.
- Szereted. Emlékszel?
- Szerettem. De már a szerelem emléke sem ismerős számomra. És te ezt pontosan tudod, ne próbálkozz. Jobban járnánk, ha te is kikapcsolnád az érzéseidet.
- Már csak az hiányozna – vágja rá haragosan. – Pontosan tudod, mit miért teszek…
- Igen, pontosan tudom… - mosolyodok el ördögien, amivel tudom, hogy nagyon felidegesítettem. Teste megdermed, ajkait összepréseli, de nem szól, nem reagál. Megszokta már a beszólásaimat, azt viszont kevésbé, hogy kezd igazam lenni. Kyle, ha így folytatod, teljesen belém szeretsz. És ahogy eddig is tettem, minden egyes percét ki fogom használni. Te pedig magadat átkozva kikapcsolod az érzéseidet… És végre nem csak egy megjátszott szerelmespár leszünk, hanem egy olyan színész páros, aki díjnyertes alakításokat produkál gátlások nélkül.
Óvatosan arrébb rakom az engem ölelő kart és mélyet szippantok a férfi bódító illatából, miközben kimászok a hatalmas francia ágyból és a terasz felé veszem az irányt.
A fa parketta halkan recseg a lábaim alatt, mégsem zavar, szeretem ezt a hangot. Olyan… otthonos. Megnyugtat.
Lassú mozdulatokkal haladok, érezni akarom a napsugarak melegét és kiélvezni a látványt, amit már két éve nem tudok megunni.
A hófehérre festett, fából készült teraszajtót kitárom és a teraszra lépve, lábam hideg járólappal érintkezik. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy a gyönyörűen megmunkált kovácsoltvas korlátnak dőlve bámuljam azt a csodát, ami elém tárul. Dombos táj, rét, és amit legutoljára belátni, az egy nagy erdő, telis tele fenyőkkel.
Mindig is ilyen kilátásról álmodtam. Mindig is ilyen házról álmodtam. Bár nem így. Azt hiszem nem így képzeltem el a jelenemet. Realistaként mégsem bánom, hogy így alakult. Voltaképpen elégedett vagyok az életemmel. Nagyon is. Van egy csodálatos férjem, egy gyönyörű házunk egy még gyönyörűbb helyen, nem szűkölködünk pénzhiányban, és ami a legfontosabb, jól kijövünk, boldogok vagyunk.
Nos, leszámítva egy két dolgot. Mások talán így látják az életünket. Talán esténként az álmaimban átélt tündérmesékben én is hiszek, az emberek által elképzelt álomvilágunkban. És ameddig ők a fent felsoroltakat gondolják rólunk, nyugodtak lehetünk.
Lágy tavaszi szellő fújja arcomba rakoncátlan tincseimet és kapja fel hófehér – túlméretezett – ingemet, ami pizsamaként szolgál.
- Jó reggelt, asszonyom!
A köszönésre kizökkenek gondolataimból és egy aprót biccentek az öreg hölgynek, aki épp a rózsákat rendezgeti az udvarban.
- Szép időnk van, nemde? – kérdezi kedvesen, de nem tudok rá mosolyogni. Egy igent elmormolva úgy döntök, visszafekszem az ágyba, de mikor megfordulok, egy izmos mellkasnak ütközök.
Apró termetemmel felnézek a rajtam kuncogó egyedre, majd vállon bokszolom.
- Megijesztettél.
- Nem direkt volt, sajnálom.
A barna hajú srác arcára kajla vigyor kúszik fel, tudom, hogy élvezi, ha szekálhat.
- Jó reggelt, Elisabeth! – üdvözli a férfi rekedtes hangján az öregasszonyt, miközben egy apró csókot lehel ajkaimra és magához ölel.
- Önnek is, Kyle! A reggeli már az asztalon, foglaljanak helyet.
- Nagyon kedves, köszönjük – válaszol a férfi, mire csak szemet forgatok. Szokásos. Az én mogorva stílusomat igyekszik jóvátenni. A nők nem így működnek, drága Kyle. Azzal, hogy magadba bolondítasz mindenkit, attól még engem bunkónak fognak tartani.
- Gyere drágám, harapjunk valamit – vigyorodik el a férfi, mire csak felnevetek. Elisabeth csak mosolyogva figyel minket. Valahol sajnálom, nem is tudja, mekkora vérveszteséget okoz neki a férjem nap mint nap… Talán régen utáltam volna azt nézni, hogy vámpír ember vérével táplálkozik. Elleneztem volna, ebben is biztos vagyok. Mára viszont már meg sem hat, természetessé vált.
Kylera pillantok, akinek még mindig ott virít az arcán a hatalmas mosoly. Váratlanul ér, mikor felkap a vállára és a házon végigrohanva egyenesen a konyhába cipel. Ott aztán a konyhapultra ültet, s mint aki jól végezte dolgát rám kacsint.
- Tudsz róla, hogy pehelykönnyű vagy? Egyél rendesen…- homlokát összeráncolva beszél, s közben engem, illetve a fehér ing alól kikandikáló csipke bugyimat méregeti.
Játékosan megcsapom, de igenis hízeleg, hogy akaratán kívül is eszét tudja veszteni értem.
- Mit mondana az öcséd, Kyle, ha megtudná, hogy nem csak bámulni szoktál, mint jelen esetben?
Teszem fel a kérdést, s bár én ezt humorosnak találom, Kyle kevésbé. Elkomorodik és lehúz a konyhapultról.
- Egyszeri alkalom volt. Csupán a véletlen műve…
- A véletlené? – nézek rá szemöldök ráncolva, miközben apró, cinikus mosoly ül ki arcomra.
- Szereted. Emlékszel?
- Szerettem. De már a szerelem emléke sem ismerős számomra. És te ezt pontosan tudod, ne próbálkozz. Jobban járnánk, ha te is kikapcsolnád az érzéseidet.
- Már csak az hiányozna – vágja rá haragosan. – Pontosan tudod, mit miért teszek…
- Igen, pontosan tudom… - mosolyodok el ördögien, amivel tudom, hogy nagyon felidegesítettem. Teste megdermed, ajkait összepréseli, de nem szól, nem reagál. Megszokta már a beszólásaimat, azt viszont kevésbé, hogy kezd igazam lenni. Kyle, ha így folytatod, teljesen belém szeretsz. És ahogy eddig is tettem, minden egyes percét ki fogom használni. Te pedig magadat átkozva kikapcsolod az érzéseidet… És végre nem csak egy megjátszott szerelmespár leszünk, hanem egy olyan színész páros, aki díjnyertes alakításokat produkál gátlások nélkül.