Kétyelek II. - II. fejezet

Drága Olvasóim!

Remek hírrel szolgálhatok! Nem tűntem el, egy percig sem kell aggódnotok! :) A történet, mint azt mást korábban ígértem, folytatódni fog, azonban előre is bocsássatok meg nekem a néhai kihagyásokért, nem mindig tudok úgy fel rakni részt, mint ahogy azt szeretnék.
Ettől függetlenül remélem velem maradtok/vagytok!

További szép Estét!

Puszi: Csajszii

- Majd jövök, kicsim – ad puszit arcomra Kyle, mire Elisabeth elmosolyodik.
- Szeretlek! – szólok kedvesem után, aki még visszanéz az ajtóból, szórakozottan dob egy csókot, majd becsukja a bejárati ajtót, így eltűnve a szemem elől.
Egy ideig még nem mozdulok, gondolataim százfelé kalandoznak, amiből az öreg hölgy zökkent ki.
- Nagyon kedvelem ezt a fiút. Nagyon jó ember – mondja Elisabeth, mire csak visszafogottan felnevetek. Válaszként bólintok neki és igyekszem a vigyort letörölni arcomról. Ha tényleg ismerné… nem feltétlen így jellemezné a férfit, ebben biztos vagyok. Emberi szemmel azonban valahol igaza van. Kyle kedves, udvarias és nagyon is igyekszik ezt a látszatot fent tartani.
Telefonom megrezzen a zsebembe.

„7-kor nálam.”
Olvasom az üzenetet, mire akaratlanul is elvigyorodom. Visszajött. Rég nem láttam.
- Nos… - köszörüli meg a torkát Beth, mire elrakom a telefont és újra felveszem az álarcomat.
- Még el sem ment, de már hiányzom neki – legyintek, s igyekszem hihetőnek tűnni. A néni elmosolyodik, ezek szerint jó színész vagyok.
- Köszönöm a segítségét, Elisabeth, a héten már nem kell jönnie, a pénz, pedig ha jól tudom, már a számláján van. Jövő héten várjuk és további szép hétvégét!
Nem tudom mikor mondtam legutóbb ilyen szépeket neki, de a mozdulataimmal a kedvesnek tűnő szavaimat megcáfoltam. Mondandóm befejezte után egyszerűen csak megfordultam és indultam fel a lépcsőn. Egy hangos köszönömöt még hallottam a hátam mögül, majd a „nem tudom, mit eszik ezen a nőn Kyle” halk kommentálásra csak felnevettem, aztán egy ajtócsukódás jelezte, egyedül vagyok.
Fekete karórám még csak fél ötöt mutat, s mivel bőven van időm, ezért úgy döntök, hogy a kádba fekszek és felhívom Iant, majd szépen lassan elkészülök az esti találkozómra.
Egy kézmozdulattal az összes ajtót és ablakot bezárom. Nem éppen kényelem szempontjából választom ezt a gyors megoldást, sokkal inkább azért, mert így biztosan mindent rendesen bezárok. Két év alatt tizenketten már próbálkoztak a halálba küldésemmel, nem kockáztathatok. Főleg, hogy Kyle nincs itthon.
Itthon. De furcsa ezt kimondani. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd az utálatos matektanárral lakom együtt. Mi több.  A felesége leszek…

Vanília illatú habfürdőt öntök a vízbe, s mikor a kád már majdnem megtelik víz és hab keverékével, óvatosan belemártózom a forró vízbe. Pár perc erejéig még élvezem a semmittevést, azonban hamar megunom azt. Kíváncsi vagyok, hogy mi van Iannel. Rég láttam. Rég beszéltünk.
Mielőtt tárcsáznám a fiút, elmormolok egy úgynevezett ’kizáró bűbájt’, mely meggátolja, hogy harmadik fél bármit is halljon a beszélgetésünkből. Megnyomom a hívás gombot, s míg Ianre várok a vonal végén, fehérarany gyűrűmet nézegetem. Akaratlanul is elmosolyodom. Még belegondolni is vicces, hogy mi tényleg összeházasodtunk…
- Szia, gyönyörűm. Mi újság, hogy van az én egyetlen sógornőm? – szólal meg a vonal végén egy jól ismert, szórakozott hang. 
- Á, egyre frappánsabb köszönésekkel üdvözölsz. Csak nincs véletlenül egy listád, amit mindig előveszel, ha velem telefonálsz? – nevetek fel jókedvűen.
- De igen. Most lebuktam – röhög a telefonba.
- Minden rendben, Ian? Jól vagy? Jól vagytok? – váltok komolyabb hangnemre, s ő is így tesz. Ritkán tudunk beszélni egymással, s elég óvatosnak is kell lennünk a bűbáj ellenére is.
- Nem igazán. Pontosabban mi jól vagyunk Ryannel, anyudék is jól vannak.
- De? – kérdezem feszülten.
Hosszabb csend következik, ami még jobban megerősíti bennem a tényt, baj van.
- Jeremy fel fog ébredni hamarosan. És még mielőtt bármit is mondanál, nem Jenna, nem tarthatjuk tovább altatásban!
- Ian…
- Nem!
- Szükségem van még egy kis időre. Ian, csak még egy-két hetet… - kérem óvatosan, hisz tisztában vagyok vele, ha Ianen múlt volna, Jeremy már rég ébren lenne.
- Jenna, nagyon jól tudod, hogy mekkora veszélynek tesszük ki így…
- Kérlek! S ha jobban belegondolsz ez az ő érdekeit is szolgálja… sokkal jobb, ha úgy ébred fel, hogy…
Ding-dong!

- Ki az? – kérdezi Ian, nyílván ő is meghallotta a csengőt, amitől hirtelen elnémultam.
- Fogalmam sincs, de most leteszem. Amint tudlak, hívlak! – mondom, s kinyomom nem várva meg a válaszát.
Nem várok látogatókat, valószínű Elisabeth hagyott itt valamit. Az az öreglány az agyamra megy! Úgy bánik Kyleval, mintha csak a fia lenne, s ezért kicsit túl is gondolja a házvezetőnő szerepét. Eddig nem akartam megbántani, de úgy vélem, lassan el kell vele beszélgetnem.
Ding-dong!
Mély levegőt veszek, a telefonomat lerakom a kád szélére, én pedig kényszeredetten kiszállok a jólesően meleg vízből. Magamra kapok egy köntöst, bosszankodva veszem a lépcsőfokokat és megyek a bejárati ajtóhoz.
Ding-dong!
- Türelem, megyek már! – szólok ki ingerülten a hívatlan vendégnek, s mikor már majdnem az ajtóhoz érek, még egyszer is megszólal a csengő. Dühösen fordítom el a zárban a kulcsot, s mikor kinyitom a hatalmas fehér ajtót, nagy meglepetésemre senki nem áll a küszöbön. Sem a lépcsőn. Sem elbújva a ház oldalánál, vagy esetleg egy bokorban. Sehol senki, hiába kutatok szememmel emberi lény után. Szórakozik velem valaki?
- Hahó! Van itt valaki? – kiáltom el magam, természetesen, ahogy vártam, eredménytelenül, válaszra nem méltatva.
Bosszankodva fújtatok egyet, majd megint az emelet felé veszem az irányt. De talán most jobban teszem, ha inkább elkészülök, így a gardróbba vetem magam, ahol egy fekete farmerre, egy fehér pólóra és egy fekete bőrdzsekire esik a választásom, kiegészítőül pedig egy barna magas sarkút készítek ki.

Késő van már, mire fekete Audimmal a garázsba leparkolok. Igyekszem csendben mozogni, annak ellenére, hogy Kyle valószínűleg nem lesz itthon. Vadászni ment, és ha minden igaz, csak hajnalba ér haza.
Lezárom az autót, s a megrezzenő telefonom után nyúlok a táskámba.Csodálatos vagy. Valamikor ismételnünk kéne…Hangosan felnevetek az üzenetet látván, de nem írok vissza. Lezárom a telefonomat, s a házba érve a nappaliban hanyagul ledobom a bőrdzsekit, s lerúgom a magas sarkúimat is. Nagyon jót fog tenni most egy holnap délig tartó alvás, másra sem vágyom jelenleg. Akaratlanul is kósza emlékképek villannak be az estéről, melyektől elégedett mosoly ül ki arcomra. Mindig is jó érzés lesz megbizonyosodni arról egy nőnek, hogy kívánatos és a férjén kívül másoknak is kell. Mások is akarják. Ha érzéseim lennének, valószínűleg csak hízelgőnek tartanám és finoman visszautasítanám az ajánlatokat. Ám most, hogy nem számít, hogyan is fogok másnap érezni… új lehetőségnek tekintem a férfiak közeledését. Illetve kalandnak. Igen…
Váratlanul felkapcsolódik a villany, s a hirtelen jött fényesség következtében hunyorítani kezdek. Mikor megszokom a világosságot, Kylera leszek figyelmes, aki a falnak dőlve engem figyel. - Bryannél voltál? 

Kételyek II. - I. fejezet

Drága Olvasóim!

Úgy gondolom, sokatoknak nagy meglepetést fog okozni már maga az első rész is. Jól gondolom? Nos, ez csak a fejezet elolvasása után derül ki számotokra, mindenesetre ne felejtsetek el kommentet írni, hogy én is tudhassam, valóban jól gondoltam-e .

Millió Puszii

Csajsziii

Hunyorogva nézek körbe a szobába, eltakarva kezemmel a szemembe kerülő napsugarakat.
Óvatosan arrébb rakom az engem ölelő kart és mélyet szippantok a férfi bódító illatából, miközben kimászok a hatalmas francia ágyból és a terasz felé veszem az irányt.
A fa parketta halkan recseg a lábaim alatt, mégsem zavar, szeretem ezt a hangot. Olyan… otthonos. Megnyugtat.
Lassú mozdulatokkal haladok, érezni akarom a napsugarak melegét és kiélvezni a látványt, amit már két éve nem tudok megunni.
A hófehérre festett, fából készült teraszajtót kitárom és a teraszra lépve, lábam hideg járólappal érintkezik. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy a gyönyörűen megmunkált kovácsoltvas korlátnak dőlve bámuljam azt a csodát, ami elém tárul. Dombos táj, rét, és amit legutoljára belátni, az egy nagy erdő, telis tele fenyőkkel.
Mindig is ilyen kilátásról álmodtam. Mindig is ilyen házról álmodtam. Bár nem így. Azt hiszem nem így képzeltem el a jelenemet. Realistaként mégsem bánom, hogy így alakult. Voltaképpen elégedett vagyok az életemmel. Nagyon is. Van egy csodálatos férjem, egy gyönyörű házunk egy még gyönyörűbb helyen, nem szűkölködünk pénzhiányban, és ami a legfontosabb, jól kijövünk, boldogok vagyunk.
Nos, leszámítva egy két dolgot. Mások talán így látják az életünket. Talán esténként az álmaimban átélt tündérmesékben én is hiszek, az emberek által elképzelt álomvilágunkban. És ameddig ők a fent felsoroltakat gondolják rólunk, nyugodtak lehetünk.

Lágy tavaszi szellő fújja arcomba rakoncátlan tincseimet és kapja fel hófehér – túlméretezett – ingemet, ami pizsamaként szolgál.
- Jó reggelt, asszonyom!
A köszönésre kizökkenek gondolataimból és egy aprót biccentek az öreg hölgynek, aki épp a rózsákat rendezgeti az udvarban.
- Szép időnk van, nemde? – kérdezi kedvesen, de nem tudok rá mosolyogni. Egy igent elmormolva úgy döntök, visszafekszem az ágyba, de mikor megfordulok, egy izmos mellkasnak ütközök.
Apró termetemmel felnézek a rajtam kuncogó egyedre, majd vállon bokszolom.
- Megijesztettél.
- Nem direkt volt, sajnálom.
A barna hajú srác arcára kajla vigyor kúszik fel, tudom, hogy élvezi, ha szekálhat.
- Jó reggelt, Elisabeth! – üdvözli a férfi rekedtes hangján az öregasszonyt, miközben egy apró csókot lehel ajkaimra és magához ölel.
- Önnek is, Kyle! A reggeli már az asztalon, foglaljanak helyet.
- Nagyon kedves, köszönjük – válaszol a férfi, mire csak szemet forgatok. Szokásos. Az én mogorva stílusomat igyekszik jóvátenni. A nők nem így működnek, drága Kyle. Azzal, hogy magadba bolondítasz mindenkit, attól még engem bunkónak fognak tartani.
- Gyere drágám, harapjunk valamit – vigyorodik el a férfi, mire csak felnevetek. Elisabeth csak mosolyogva figyel minket. Valahol sajnálom, nem is tudja, mekkora vérveszteséget okoz neki a férjem nap mint nap… Talán régen utáltam volna azt nézni, hogy vámpír ember vérével táplálkozik. Elleneztem volna, ebben is biztos vagyok. Mára viszont már meg sem hat, természetessé vált.
Kylera pillantok, akinek még mindig ott virít az arcán a hatalmas mosoly. Váratlanul ér, mikor felkap a vállára és a házon végigrohanva egyenesen a konyhába cipel. Ott aztán a konyhapultra ültet, s mint aki jól végezte dolgát rám kacsint.
- Tudsz róla, hogy pehelykönnyű vagy? Egyél rendesen…- homlokát összeráncolva beszél, s közben engem, illetve a fehér ing alól kikandikáló csipke bugyimat méregeti.
Játékosan megcsapom, de igenis hízeleg, hogy akaratán kívül is eszét tudja veszteni értem.
- Mit mondana az öcséd, Kyle, ha megtudná, hogy nem csak bámulni szoktál, mint jelen esetben?
Teszem fel a kérdést, s bár én ezt humorosnak találom, Kyle kevésbé. Elkomorodik és lehúz a konyhapultról.
- Egyszeri alkalom volt. Csupán a véletlen műve…
- A véletlené? – nézek rá szemöldök ráncolva, miközben apró, cinikus mosoly ül ki arcomra.
- Szereted. Emlékszel?
- Szerettem. De már a szerelem emléke sem ismerős számomra. És te ezt pontosan tudod, ne próbálkozz. Jobban járnánk, ha te is kikapcsolnád az érzéseidet.
- Már csak az hiányozna – vágja rá haragosan. – Pontosan tudod, mit miért teszek…
- Igen, pontosan tudom… - mosolyodok el ördögien, amivel tudom, hogy nagyon felidegesítettem. Teste megdermed, ajkait összepréseli, de nem szól, nem reagál. Megszokta már a beszólásaimat, azt viszont kevésbé, hogy kezd igazam lenni. Kyle, ha így folytatod, teljesen belém szeretsz. És ahogy eddig is tettem, minden egyes percét ki fogom használni. Te pedig magadat átkozva kikapcsolod az érzéseidet… És végre nem csak egy megjátszott szerelmespár leszünk, hanem egy olyan színész páros, aki díjnyertes alakításokat produkál gátlások nélkül.

Köszöntő

Drága Olvasóim!

Szeretettel köszöntök minden új, és régi olvasómat!
Mint a blog címéből is kiderül, a korábbi írásomat szeretném folytatni, melynek első részét itt tekinthetitek meg.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi is legyen a folytatással. Nagyon szerettem volna egy teljesen más és fordulatokkal gazdag irányba elvinni a történetet. Igen, mondhatnátok azt is, hogy ezt lehetett volna új szereplőkkel is, azonban képtelen voltam elengedni a történetet, ezen felül úgy gondolom, hogy a Kételyek befejezése nem érhet így véget.

Szóóóval, remélem továbbra is velem maradtok, drága Olvasóim, illetve növekszik azon Olvasók száma, akik együtt izgulnak Jennáért és a többiekért.

Hamarosan...

Millió Puszi
Csajszii